« vissza
    
Sümegi József: A középkori Bátai Bencés apátság rövid története
 

           A középkori bátai apátság - a mai Szent Vér templom helyén - a Dunántúli dombság Duna medencére néző utolsó lankáján állott. Alatta kanyarodott a Sárvíz utolsót, hogy rövid, pár száz méter után a Dunába szakadjon. A monostor ebben az időben a Sárvíz torkolatában, s mint ilyen, a Sárköz természetes fókuszában feküdt. Emellett a volt római hadiút is érinthette az apátságot, s így az a vízi- és szárazföldi utak találkozásában létesült.

           Ennek az ősi - már kelták és rómaiak által lakott - településnek első okleveles említése 1018-ból való, amikor Szent István király a pécsváradi apátságnak birtokokat adományozott, s ebben körülírta a Duna mellett fekvő, Bátatő nevű halászfalu határait.

           1093-ban Szent László király alapított ezen a helyen apátságot Szent Mihály arkangyal tiszteletére, s bencés szerzeteseket telepített le. Györffy György szerint az alapítás királyi udvarháznak monostor céljára való szentelése révén jött létre, de hogy maga az alapítás tényleg László műve volt-e, vagy Szent László csak adományokat és oklevelet adott a már fennálló királyi apátságnak, az nem dönthető el egyértelműen a Szent László privilégiumára utaló szavakból. A 11-12. századból egyetlen adatunk sincs az apátságról, bár tudjuk, hogy feladata a környék félpogány besenyő népességének térítése volt.

           Az 1241. esztendőben súlyos csapás érte Magyarországot, a tatár pusztítás. Kádán kán seregei 1242 februárjában keltek át a befagyott Dunán, s felégették a Dunántúlt. Ekkor pusztul el a monostor első egyháza is.

           A tatárjárás után, az újjáépítés elősegítésére az uralkodó magánszemélyekre bízta az egyházak kegyuraságát. Egy 1267-ben kelt oklevélből értesülünk arról, hogy a bátai apátság kegyura István, Koronczói Péter fia. 1291-ben azonban III. András elvette tőle a kegyuraságot és saját hívének, Kemény baranyai ispánnak adományozta.

           Az Árpád-ház kihalásával az országban teljes lett az anarchia, s a tartományurak ragadták magukhoz a hatalmat. Ennek az áldatlan állapotnak vetett véget Károly Róbert azzal, hogy leverte az ellene fellázadó főurakat, a belső rendet azonban ekkor még nem sikerült teljesen helyreállítania. 1311-ben például László, kalocsai érsek foglalta el az apátság Apáti nevű faluját - mely 300 tiszta ezüst márkát ért - és 26 évig magának adóztatta.

Az ezt követő időkben meg a pécsi püspök foglalta le Nyárád mezővárosát hat falujával, s számtalan jószágával együtt. Közben Koronczói István és Bakóczai Egyed, kiktől a kegyuraságot 1291-ben elvették, “a monostorra támadtak és azt kiváltságleveleitől, kelyheitől, drága miseruháitól és főpapi jelvényeitől, tudniillik apáti süvegjeitől, gyűrűitől, pásztorbotjaitól, könyveitől, sok aranyától és ezüstjétől, nemkülönben számtalan falujától, szőlőjétől, halászóhelyétől, telkeitől és rengeteg más monostorhoz tartozó javaitól igaztalanul megfosztották és őket kifosztva kezükben tartották.”

           Boleszló apát 1332-ben a pápai nuncius útján panaszt is tett XII. Benedek pápánál a szomszédok hatalmaskodásai miatt, 1340-ben pedig személyesen kereste fel a pápát Avignonban, hogy monostorának pápai védelmet szerezzen. A pápa az ügy kivizsgálását az esztergomi érsekre bízta. Boleszló apát idejétől az apátság jelentős kulturális központtá vált. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a hét középkorban egyetemet végzett bencés szerzetes közül három bátai volt. 1414-ben Pál apát György szerzetessel iratkozott be a bécsi egyetemre, 1439-ben pedig László apátot találjuk az egyetem hallgatói sorában.

A bátai csata: 1439-ben Albert király halálával kiéleződtek a ligaküzdelmek Magyarországon éppen akkor, amikor délről török támadás fenyegetett. Így szükségessé vált az egyik párt győzelme, hogy az ország függetlenségét meg tudják őrizni.

           A Garai-Cillei párt a Délvidéken szított felkelést, s már útban volt Buda felé, hogy a nemesség által választott lengyel származású Ulászló királyt elűzze. Ulászló 1440 végén Hunyadi János szörényi bánt küldte ellenük. A délről jövő Garai seregével Bátaszékig jutott előre, s itt ütött tábort. Majd Hunyadi seregeinek közeledtére - mivel itt csatavívásra alkalmas terep nem volt - visszavonult Bátára, amelynek kegyura is volt, s itt ismét tábort vert. Követte őt Hunyadi, s 1000 lépésre az ellenségtől megerősítette táborát, alkalmas helyen, ahonnét az legkevésbé volt látható. Másnap hajnalban zajlott le a véres csata a monostortól délre fekvő magaslaton, melyben Hunyadi megverte Garai seregét, s ezzel megszilárdította az Ulászló párt pozícióit. Jutalmul erdélyi vajdává s nándorfehérvári kapitánnyá nevezte ki a király.

           A győztes vezér nem feledkezett meg a monostorról később sem, hiszen szomszédságában vívta győztes csatáját, számtalan kinccsel halmozta el annak templomát, s ezt a hálát beoltotta egész családja lelkébe.

A 15. század közepétől a török pusztításig: A 15. század második felében sem volt zavartalan az akkor más országos hírű apátság élete. 1457-ben ugyanis Tamás vránai perjel, Nagyvölgyi László és Nagy Simon elfoglalták Bátát, a monostort várrá alakították át, s innen pusztították a vidéket. Ennek az állapotnak csak Mátyás trónra lépése vetett véget. Az apátság élete is rendeződött, mert a kegyúr, Garai László özvegye 1460-ban István minoritára bízta az apátság kormányzását, “mivel az apátság az előbbeni apátok gyenge és rendetlen kormányzása alatt nagy veszteséget szenvedett javaiban és jogaiban.” Széchy Dénes bíbornokkal egyetértve olyan személyre akarta az apátságot bízni, aki lelkiismeretesen rendezi annak zilált ügyeit. Tudjuk, hogy István kormányzata alatt virágzott fel ismét az apátság, sőt 1464-ben II. Pius az apátság kegyuraságát ismét az esztergomi érsekre bízta.

           A 16. század első éveiben reformmozgalom indult a bencés élet felvirágoztatására, melynek vezéralakja Tolnai Máté pannonhalmi főapát volt. Létrehozták a magyar bencés kongregációt, melynek lelkes támogatói között ott volt Tamás, majd utóda Mucsei János bátai apát is.

           1512-ben Ulászló király a Perényieknek adta az apátság kegyuraságát. A krónikás kortárs, Szerémi György így emlékezik vissza ezekre az időkre: “Így tett Perényi Imre, Perényi Péternek az atyja is Bátán az apátsággal, ahol a szent csoda megjelent sok év előtt. Becstelenséget terjesztett János apátról és kizáratta, ki megszégyenülve ide-oda futkosott. És az ő halála után fia, Perényi Péter teljesen kiverte a szerzetes testvéreket, végül monostorukba, mint egy istállóba tette lovait, s a mi urunk, Jézus Krisztus vérét saját kezével megragadva várába, Siklósra vitte.” János apát nem is bírta sokáig a zaklatásokat, 1515-ben Pannonhalmán szabad akaratából lemondott az apátságról. Fél év múlva Ulászló király vissza is vette a kegyuraságot a Perényiektől.

           1526-ban ismét szomorú események szemtanúja az apátság. Augusztus 18-án érkezett meg a király a sereggel, majd haditanácsot tartottak, s hosszas huzavona után Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt nevezték ki fővezérnek. A király pedig itt hallgatott utoljára misét, majd meggyónt és megáldozott. A következményeket tudjuk. A mohácsi síkon vérzett el a középkori magyar állam. János bátai apát is életét veszítette a csatában.

           A bátai szerzetesek nem várták be a törököt, a monostor kincseivel Pannonhalmára menekültek. A török megpróbálta felgyújtani a monostort, de az nem égett le, s így már 1526 őszén visszatért az ereklye és az élet is Bátára. 1529 június végén Mehmet bég ismét betört Bátára, s felében felégette. 1535-ben új apátot neveztek ki, aki 1539 elején felkereste János királyt, s egy aranyozott ezüstkupával kedveskedett neki. 1539 július végén azonban hirtelen török támadás érte Bátát, s végleg elpusztult az apátság is, s az ereklye is. Augusztus elején a pápai követ az esztergomi érsekkel beszélgetett, s azt írta naplójába, hogy a napokban a török prédára hajtotta egy Báta nevű város összes lakosát, kb. 10000 embert. Ebben a városban nagy híre volt Krisztus Oltáriszentségből kifolyt csodálatos vérének.

A 16. század humanista írói - Gregoriánc Pál, Oláh Miklós - még megemlékeznek az ereklyéről, de fokozatosan eltűnik a történelmi emlékezetből.

           Csak egy legenda élt tovább a bátai nép ajkán, mely szerint az egyik barát a török közeledtére a közeli barlangban akarta elrejteni az apátság kincseit és a Szent Vért. A törökök

azonban észrevették és üldözték a barlang bejáratáig. Ott azonban a barát tüzes kerékké változott és senkit sem engedett közel a szent ereklyéhez.

A 14-15. századbeli bátai apátság egy szerzetesi templom tipikus formáját mutatta, amelynek északi oldala mellett emelkedett a kolostor. A kolostorépület egy sor szobahelyiségből, illetve cellából és egy előttük fekvő folyosóból állott. A folyosó padlóját díszítés nélküli padozattégla borította, míg a cellákban ez gerendákra szegelt padló volt. Az északi oldalon voltak az ablakok, amelyek keretét homokkőből faragták. A főbejárat keletről vezetett a kolostorba. Az első nagy teremben egy cserépkályha volt, amely fehérfoltos sötétszürkére kiégett agyagból készült. Felületét vékony grafitréteggel vonták be. A következő helyiség a káptalanterem volt, amelyben egy gótikus cserépkályha darabjai kerültek elő. Ezek a zöldmázas félköríves kiképzésű csempék a kályha koronájához tartoztak. Ebben a teremben őrizhették a könyveket is, mivel a falak mellett reneszánsz ízlésű rézlemezből készült könyvvereteket találtak.

A templom és a kolostor össze volt kötve egymással, méghozzá úgy, hogy a templom északi oldalával a kolostorra támaszkodott, déli oldala pedig támpillérekkel volt megerősítve. Tájolása délnyugat-északkeleti volt, így az oltár előtt álló pap napkelet felé fordulva végezte a szertartásokat. A keletelt templomszentély a nyolcszög három oldalával zárult. A hajó hosszúsága több mint 30 méter volt és igen hosszú szentély zárta. Ennek a hosszú egyhajós szerzetesi templomnak a hosszú szentélye indokolt, ha figyelembe vesszük a templom rendeltetését; elsősorban a bencések részére épült és csak másodsorban a világi hívők számára. A regulában előírt karimádságok és zsolozsmák, amelyeket éjjel, nappal az előírt időben együtt kellett elvégezniük, befolyásolták az építkezést.

A torony valószínű a délnyugati homlokzaton lehetett, bár ez tipikusan a román stílusú templomokra volt jellemző. A templom befogadóképessége rendes körülmények között 250 lélek volt, zsúfolva azonban 800 ember is elfért benne. Falait gótikusan faragott homokkőből rakták, amelyeket rózsaszínűre festettek. A templom hatalmas ablakait korong alakú ablaküveggel látták el.

A Szent Vér ereklyét - valószínű ugyanúgy, mint Garamszentbenedeken - nem a templomban, hanem a kolostorépületben, egy számára külön kialakított kápolnában őrizhették, s csak ünnepek alkalmával egy magas loggiáról mutatták fel, mely a templomba nyílott, s az összesereglett népsokaság így hódolhatott előtte. Ezt az a tény is alátámasztani látszik, hogy Perényi Péter, amikor elrabolta az ereklyét, Siklóson a várban helyezte el, s a kápolnára pedig egy reneszánsz ablakkeretet, loggiát vágatott. Valószínű, hogy Perényi még a monostortemplomban látottak hatása alatt állott, és az ottanihoz hasonlóan képzelte el az ereklye méltó környezetét. Ez napjainkban is látható, s ez alapján rekonstruálhatjuk az ereklye őrzési helyét.

A siklósi ablakkeret két oldalán egy-egy domborművekkel díszített pilaszter húzódik, s ezek reliefjei Krisztus kínszenvedésének eszközeit ábrázolják. Legfelül egy-egy angyalfejecske látható, melyeknek állai alatt szalag lóg le, s a szalagra egymás alatt a kínszenvedés eszközei vannak felkötözve: a kehely, kereszt és a létra, harapófogó és kalapács, a töviskoszorú három szeggel, lándzsa és szivacsos nádbot, néhány bizonytalan rendeltetésű tárgyon kívül Veronika kendője, a keresztfelirat papirusztekercse, két gombosnyelvű korbács, végül Krisztus köntöse és a három játékkocka.

A fent elmondottakat látszik alátámasztani az a dombormű is, amelyet az apátság területén találtak és szintén Krisztus kínszenvedésének eszközei vannak rávésve.

A bátai apátság Krisztus-vére ereklyéje: A Szentvér ereklyéről az első adat a Thuróczi-krónikában maradt fenn, amely már országos hírben tünteti fel. Ez csak annyit mond, hogy Garai János a Szent Vér ereklyének tulajdonítva kiszabadulását spalatói fogságából, Bátára zarándokolt. Bővebb felvilágosítást ad az ereklyéről IV. Jenő pápa bullája, amely búcsút engedélyez az apátságnak. Ez elmondja, hogy Zsigmond király azon kéréssel fordult a Szentszékhez, hogy “a Szent Benedek rend bátai monostorának, hol Krisztusnak csodálatos, az Oltáriszentségből kiömlő vére és néhány más ereklye van,” búcsút engedélyezzen. Megtudjuk ezen kívül azt is, hogy ezeket az ereklyéket Úrnapján a népnek nyilvánosan megmutatják, amelyek látására csodálatos népsokaság özönlik oda. A pápa pedig mindazoknak, akik felkeresik az apátság templomát, 10 évi és tízszer negyven napi búcsút engedélyez.

Ransanus püspök, aki a nápolyi király követeként tartózkodik Mátyás király udvarában, könyvet ír Magyarország nevezetességeiről. Bátáról azt mondja, hogy kis falu ugyan, de nagyon figyelemre méltó az ott lévő ereklye miatt, ugyanis ott látni lehet az ostyában Krisztus vérét testének részecskéjével együtt, amint ezt igen sokan állítják, akik látták.

Kapisztrán János szentté avatási perében is hasonlókat olvasunk a bátai ereklyéről. Eszerint egy Klára nevű asszony súlyos betegségében Bátára vitette magát, “ahol Krisztus vérző testét mutatják a népnek, hátha kegyes lenne hozzá az isteni irgalom és meggyógyítaná.” Ezekből a forrásokból annyi bizonyos, hogy maradandó ereklyével rendelkezett a bátai egyház, amelyet nagy tisztelet övezett.

Holub József 1940-ben a Festetics-család levéltárában megtalálta az ereklye egyetlen ábrázolásos emlékét Vince bátai apát 1500. évi búcsúlevelének pecsétjén. A 216/164 mm nagyságú oklevél alján papírfelzetű, rányomott pecsét látható. A 24 mm átmérőjű pecsét monstranciát, szentségmutatót ábrázol, amely talpával a pecsét alján áll, teteje pedig a pecsét felső szélét érinti. Így köriratnak már nem jutott hely, csak a két félkörben foglalhatott helyet néhány betű. A lenyomat erősen elmosódott, így csak a bal félkörben látható egy ? betű. Feltételezhetjük, hogy az ? ?s ? jelk?p lehetett r?v?sve, mivel a latin egyh?z m?s form?ban nem haszn?l g?r?g bet?ket.

           A díszes monstrancia a 15. század ízlését mutatja. A pecsétkép olyan, mintha egy háromhajós gótikus templom keresztmetszetét látnánk. A középen kristályból, vagy üvegből készült tokban volt elhelyezve az ostya, félhold alakú lunulába foglalva. A képen a lunula nem látható, mert az ostya kitölti a szentségtartó egész belsejét. Ezt pedig azért rendezte el így a pecsétvéső, mivel az aránylag kis helyen csak így tudta megoldani a feladatot, hogy feltüntesse az ostyán megjelent és állandóan látható Szent Vér cseppjeit. Három csepp - felül kettő, alul egy - jelzi ezeket. A mohácsi csata után, amikor a monostor kincseit Pannonhalmára vitték és jegyzéket készítettek róla, szerepel benne a monstrancia, amelyben a Szent Vért őrizték, valamint egy kis pallium, amelyet az ereklyéhez használtak. Valószínű, erről a pecsétnyomóról van szó.

           Végezetül megjegyezzük, hogy a Szent Vér ereklyéhez tartozott egy fehér damasztból készült takaró, valamint két kis ezüst korona, amelyeket Kanizsai Dorottya készíttetett.

A bátai Szent Vér kultusz: Töredékes adatainkból is egyértelműben kitűnik, hogy a társadalom minden rétege részt vett a bátai búcsújárásokon.

           A királyok közül az első adatunk Zsigmond királyról szól, aki először 1391-ben Pozsegavárra menet fordult meg itt, majd 1409 júliusában Pécsről jövet töltött négy napot az apátságban. 1434-ben az ő kérésére engedélyezte IV. Jenő pápa a búcsút azoknak, akik Úrnapján elzarándokolnak az ereklyéhez.

           Feltűnő a Hunyadi család nagy tisztelete a Szent Vér iránt. Kónyi Mária ezt azzal magyarázza, hogy Hunyadi 1440-ben az apátság közelében győzte le Garai László seregét, s e csata után került országos méltóságokba. Az ajándékokból ténylegesen arra következtethetünk, hogy gyakran megfordult Bátán. Egy fennmaradt jegyzék szerint két értékes dalmatikát ajándékozott, melyek értéke 16 Ft körül volt. Özvegye, Szilágyi Erzsébet egy “Nagh Barson”-nak nevezett kazulát adott, amelyet egy arannyal, s gyöngyökkel kivarrott kereszt ékesített. Értéke 75 Ft volt. Ezen kívül adományozott még két aranykeresztes kazulát is 32 Ft értékben. A jegyzék írója szerint Hunyadi László, kivégzése előtt utolsó órájában is megemlékezett az ereklyéről és azt kívánta, hogy egy fekete bársony, s arannyal díszített

kazulát vigyenek Bátára, és gazdag ajándékokkal halmozta el az apátságot. Adott két arannyal átszőtt damaszt kazulát, amelynek értéke 200 Ft, két bíborszínű aranyos kazulát, egy pár damaszt dalmatikát, két bársony palástot és két dúsan aranyozott bársony antipendiumot. Ezeknek a ruháknak az értéke 152 Ft volt. Fia, Korvin János herceg is az adományozók között van. Ő négy bársony kazulát adott 200 Ft értékben.

           II. Ulászló király 1495-ben Pécsről jövet szakította meg útját, hogy meglátogassa az apátságot, majd 1512-ben még egy alkalommal felkereste a Szent Vér ereklyét. II. Lajos kétszer is itt várta be késlekedő seregét. Először 1521-ben, majd 1526-ban, amikor is a mohácsi csata előtt több napot töltött Bátán, s a csata előtt utolsó gyónását és szentáldozását is itt végezte.

           Viszonylag kevesebbet tudunk a főpapság zarándoklatairól. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy gyakran megfordultak a Szent Vérnél. A pápai nunciusok általában útba ejtették a hadi út mentén lévő apátságot. Már az 1337-ben Magyarországra küldött legátus is a bátai apátot bízta meg azzal, hogy a pápai rendeletet a bencés monostorokba eljuttassa. Az 1480 évi jubileumi búcsú alkalmával Aragoniai János bíboros, legátus Lénárd apátot, 1500-ban pedig Golf-i Gáspár püspök Vince apátot nevezte ki búcsúbiztossá. A magyar főpapok közül Gergely milkói püspökről és esztergomi vikáriusról tudjuk, hogy Bátán a búcsújáráson részt vett. Széchy Dénes esztergomi érsek pedig, 1460-ban István minorita apáti beiktatásakor kereste fel az apátságot, ugyanis ő eszközölte ki a pápánál, hogy István kolduló szerzetes létére apát lehessen.

           A már említett leltár tanúsága szerint az országbárók halmozták el a Szent Vért a legtöbb ajándékkal, s már az ereklye első említése is egy báró fogadalmával kapcsolatos. Thuróczi János krónikájában olvashatjuk, hogy Garai János, - aki az 1415. évi boszniai hadjáratban fogságba esett - kiszabadulva spalatói fogságából “a bátai monostorba vitte roppant nehéz bilincseit a Megváltó vérének dicsőségére, fogadalmának örök emlékére.” A leltárban az adományozók sorát Török Imre - Török Bálint apja - nyitja, aki egy vörös színnel kevert fekete miseruhát adott, amelyik ugyan nem volt bearanyozva, de a hátára egy kereszt volt hímezve tiszta aranyból. Ennek a kazulának az értékét 75 Ft-ra becsülték. Szapolyai Imre nádor zarándoklata alkalmával egy tiszta arany kazulát adott. Kinizsi Pál özvegye, Magyar Benigna egy vörös bársony kazulát ajándékozott, amely ugyancsak aranyozás nélküli volt, de a hátdíszén lévő kereszt “teljes egészében arannyal van átszőve”. Ennek a miseruhának az értéke 50 forint volt. Vingárti Geréb Péterné - Mátyás király anyai unokatestvérének özvegye - egy egészen aranyos kazulát adott 100 forint értékben.

           Garai Jób, a Garai család utolsó tagja két 50 forintot érő kazulán kívül ajándékba hozta Szent Ákos fél ember nagyságú ezüstszobrát 6 gira értékben. Perényi Imre, ki Szerémi György elbeszélése szerint “becstelenséget terjesztett János apátról és kizáratta” a monostorból, szintén az ajándékozók között van. Ő egy egészen arannyal hímzett 65 forintot érő kazulát adományozott. Felesége, Kanizsai Dorottya - miután a fia által elrabolt ereklye visszakerült Bátára - damaszt szentségtakarót készíttetett a Szent Vér tartójára, amelyet két ezüst koronával díszíttetett. A főurak sorát az oklevélben Ráskai Balázs zárja, aki két mellkeresztet ajándékozott ezüst láncokkal, amelyek 2 girát értek. A jegyzék felsorol még az adományozók nevének megjelölése nélkül egy doboz drágakövet, egy másik ládában ezüst ékszereket, fátylakat, sudáriákat, különböző színű tafota szöveteket, főpapi kesztyűket, cipőket és az apát főpapi ornátusát kiegészítő egyéb ékszereket, amelyeket ugyancsak főurak adományozhattak.

Szerémi György elmeséli még azt is, hogy Báthori András a naszádosok kapitánya 1521-ben a török ellen indult Nándorfehérvárra. Útközben betért Bátára, s “elment a Vérhez, hogy elnyerje a búcsúkeresztet és ott megvárja Lajos királyt.” A köznemesség búcsújárásáról már kevesebbet tudunk. Ők nem tudtak ilyen értékes ajándékokat hozni az apátságnak, így ezek nevét fel sem jegyezték. Néhány elszórt adat azonban bizonyítja, hogy a nemesség is részt vett a bátai búcsúkon. 1447-ben az apátságot a Bodrog megyei Báliak ajándékozták meg, akik Bál és Kulacs helységekben adtak földet. 1480. március 24-én Lénárd apát állított ki egy búcsúlevelet Zsófia asszony, Pécsi Miklósné részére, aki Bátára zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. A következő évben Lénárd apát Karánsebesi Garalyschai Jakabnak állított ki ugyanilyen búcsúlevelet. Utóda Vince apát idejéből való, az 1500. évi jubileumi búcsúból az az oklevél, amelyet Anna asszony, Pethő Jánosné részére állítottak ki. Férje, fia Ferenc és sógora György 1500-ban Loretóba készültek zarándokútra, Anna asszony úgy látszik, nem mehetett velük, ezért zarándokolt el Bátára.

A búcsújárás a városi polgárságtól sem volt idegen, 1461-ben például Klára, Péter pécsi polgár özvegye, olyan súlyos fájdalmakat érzett lábában és egyik kezében, hogy sem járni nem tudott, sem azt a kezét nem tudta kinyújtani. Annyira gyötörték fájdalmai, hogy fogadalmat tett. Fogadalma szerint kocsin Bátára vitette magát “hol Krisztus vérző testét mutatják a népnek, hogy talán kegyes lenne hozzá az isteni irgalom és meggyónitaná.”

Szlavóniai Gál is azt vallotta Kapisztrán János sírjánál, hogy lábai megbénultak, s mert orvosságot nem talált bajára, Bátára vitette magát kocsin. Majd “kimenvén Bátáról, ahogyan odaérkezett, útközben teljesen meggyógyult.”

A budai polgárok szervezett zarándokutakon is részt vettek, amelynek egyik állomása volt Báta. Ilona asszony, Budai Bálint özvegye több asszonnyal együtt “búcsúkra vágyakozva”, zarándokútra indult Bátára, Pécsre és Újlakra. Már úton voltak, amikor egy asszony lebeszélte Ilonát a tovább menetelről, mondván, hogy ő is járt Újlakon, de alig tudott megmenekülni az útonállók elől. Ilona visszafordult, de megbetegedett, egyik lába megbénult. Ez arra indította, hogy folytassa zarándoklatát fájdalmai ellenére. Báta és Pécs utána jutott el Újlakra.

Huszár Kálmán soproni polgár 1528. december 23-án végrendelkezik. Ekkor meghagyta fiának, hogy zarándokoljon el Bátára. Nagy Ágoston bátai polgárt pedig - kinek vendégfogadója is volt Bátán - a legbőkezűbb adományozók között találjuk, aki egy vörös bársony bőven aranyozott kazulán kívül egy fekete damaszt kazulát, valamint egy fehér teljesen arannyal átszőtt kazulát adományozott az apátságnak. Végezetül a köznép zarándoklatairól kell még szólnunk, amelyről már a pápai búcsúbulla is megemlékezik, s csodálatos népsokaságról beszél. Valószínű, hogy a zarándoklást akarta elősegíteni Rozgon-i Simon országbíró is, amikor az 1411 decemberében kelt oklevelében a bátai egyház határai között megfordulóknak vámmentességet engedélyezett. Ennek ellenére sajnos hallunk jogtalan vámszedésekről a bátai egyház részéről. 1449. július 7-én ugyanis Bodrog vármegye elöljárói kiszálltak Szeremlére, s azt tapasztalták, hogy midőn Töttös László jobbágyai és népei Bátára zarándokolva, Szeremléhez értek, László apát vámszedői mindegyiküktől adót és vámot szedtek.

           1485-ben a Baranya megyei Körtvélyesről többen útra keltek feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, hogy megtekintsék a bátai Szent Vért. Már hazafelé mentek, amikor egy öt éves kisfiú meghalt. A szülők siránkozva göngyölték vászonba a holttestet, s a kocsi hátsó részében helyezték el. Két mérföldet haladtak, amikor egyesek azt tanácsolták, hogy a meleg miatt a legközelebbi faluban temessék el a halottat. Mások azonban azt ajánlották, hogy tegyenek fogadalmat. A szülők miután fogadalmat tettek, észrevették, hogy a vászonba göngyölt gyermek ide-oda mozog.

           S végezetül, hogy mennyire ismerték a Szent Vért az egész országban, bizonyítja egy Erdélyből származó vallomás a hitújítás korából.

           Scholcz György, Vajdahunyad lutheránussá lett várnagya egy jegyzőkönyv szerint így szitkozódott:

“Hol vannak azok a rablók? Alamizsnás Szent János, Kapisztrán Szent János és más magyarországi szentek? Ha szentek, miért nem védték meg Budát és Magyarországot a török ellen? És hol van az a bátai Szent Vér? Miért engedte ez a bálvány, hogy felégessék és elpusztítsák a helyét és Magyarországot, ha igazán szent?”

Ezekre a szavakra a jegyzőkönyv írója is csak azt mondhatta: “Bocsásson meg nékem az irgalmas Isten, hogy ezt a káromlást le mertem írni.”

A török pusztítás után: A török berendezkedéssel Báta élete is megváltozott. A súlyos csapást, mely 1539-ben érte, hamar kiheverte. 1543-ban már számottevő a lakossága, élén zsidó bérlő, s török kádi áll. Különösen a kikötő forgalma nőtt meg, ugyanis az egész évszázad folyamán itt hajtották át a Dunán az Alföldről érkező marhacsordákat, melyeket Itália és Dél-Németország piacaira vittek. Ez maga után vonta a bátai vásárok jelentőségének növekedését, s azt, hogy a gazdag mezővárost több földesúr is igyekezett megszerezni. Végül is Ferdinánd király az apátsági javadalommal együtt Szigetvár várának fenntartása érdekében a szigeti kapitánynak adományozta. Először Horváth Márk, majd Zrínyi Miklós adóztatta. Zrínyi túlkapásairól, erőszakoskodásairól sok forrás beszél. Szabó Péter bátai bíró is hosszú hónapokat raboskodott a szigeti vár börtönében, mert a meghatározott vámot a kikötőben nem szedette be.

           A virágzó mezővárosi életnek a tizenöt éves háború pusztításai vetettek véget. A lakosság létszáma megfogyatkozott, s a megmaradtak védettebb helyre, a Duna mocsaraiba húzódtak.

           Fokozatosan terjedt köztük a reformáció. 1621-ben Dallos pécsi püspök azt írta, hogy a bátaiak, akik addig Dunaszekcsőre jártak át istentiszteletre, ebben az évben református prédikátort fogadtak be. 1627-ben került a bátai apátsági javadalom Veresmarty Mihály pozsonyi kanonok kezébe, aki maga is protestáns volt, s felnőtt korában rekatolizált. Ő, amint megkapta az apáti kinevezését, levelet küldött jobbágyainak az apátsági birtokok rendbehozatala céljából. Attól pedig ne tartsatok - írja - hogy valami kemény és rajtatok könyörülni nem tudó úrra akadtatok, mert én földeteket laktam, ínségeteket láttam, szánakozni rajtatok tanultam. Amikor pedig megtudta, hogy jobbágyai áttértek a protestáns hitre, tollat ragadott, s Intő és tanító levél címmel könyvet írt nekik, melyben az ősi keresztény hitben való megmaradásra intette őket. A könyv 1639-ben jelent meg Pozsonyban.

           Veresmarty közeli halála után az egymást sűrűn váltó javadalmas apátok semmit sem változtattak a fennálló helyzeten, s a felszabadító háborúk harcai még inkább hozzásegítették, hogy elnéptelenedjék a környék. A török kiűzése után lassan tért vissza az élet. Megváltoztak a környék etnikai viszonyai, s megjelentek az új telepesek. Ezt a lassú fejlődést a Rákóczi-szabadságharc szakította meg, amelyben bátaiak is harcoltak.

           A 18. század a lassú fejlődés korszaka volt. Nőtt a lakosság száma, kiépültek középületei. Az első kőtemplomot a reformátusok építették fel, majd nemsokára megkezdődött Kollonich Zsigmond bécsi érsek és bátai apát támogatásával a katolikus templom építése is, amit 1741-ben szenteltek fel. A kezdeti időkben ferences szerzetesek látták el a lelkipásztori teendőket, majd a század 70-es éveitől a pécsi egyházmegyés papok.

           Az emberek legfontosabb megélhetési forrása a Duna és annak vadvízrendszere maradt. Kikötőjéből szállították el a szekszárdi borvidék híres borait és a környéken termett gabonát. Mezőgazdasági művelésre alkalmas hely csak a domboldalakban és a tetőn volt, maga a falu pedig egy dombvonulat és a Duna közé ékelődött. Panaszkodtak is a bátaiak, “hogy városunk a Duna által egy Hegy alá szoríttatván oly tsekély alkalmatos földet enged lakóhelyünknek, hogy többnyire inkább gunyhóknak nevét érdemlik házaink, ritkának van csak annyira való udvara, hogy kocsival abba bejárhasson, a házi kerteknek pedig még csak híre sincs.”

           Az 1848-as forradalom és szabadságharc emléke máig él a szóbeli hagyományban. Windischgrätz herceg csapatai ugyanis a nekik ellenálló bátaiakra támadtak, s felgyújtották a települést. Ekkor égett le az iskolaház is.

1867-ben új egyházi létesítménnyel gyarapodott Báta, ugyanis felépült a Kálvárián a kőkápolna.

A 19. század vége a tagosítás ideje. Hosszú perek bizonyítják ezt, amelyet a város lakosainak az urasággal kellett folytatniuk a szántóföldek, rétek, kaszálók ügyében.

Az új század csupa rosszal köszöntött be. 1908-ban nagy kolerajárvány, majd az első világháború után a szerb megszállás, majd átmenetileg nyugodtabb időszak következett. Ezt használta ki a község lakossága Fájth Jenő apátplébános vezetésével, hogy Báta dicső történelmének méltó emléket állítson. Így készült el 1939-ben a Szent Vér templom, mely monumentalitásával és szépségével visszaidézi e szép tájék múltját.

Sümegi József