A mise latin szóból ered – pont a mise végéről, ugyanis a latin mise úgy fejeződött be, hogy: „Ite, missa est!” – „Menjetek küldetés van!”. Ebből a „missa” szóból lett a magyar mise szavunk – tehát a küldetésből.
A protestáns testvéreinknél Istentisztelet van, ami egyfajta közösségben végzett imádság, de nem mise.
Mi az alapvető különbség a kettő között?
A Szentmise az egész keresztény életünknek a csúcsa és forrása. Ugyanis, a Szentmisében éljük meg a keresztény közösségünket, de legfőképpen az Istennel való közösségünket, hiszen aki a megszentelő kegyelem állapotában van, az a Szentáldozásban egyesül a többiekkel együtt Krisztussal.
Krisztus Testét és Vérét vesszük magunkhoz. Ettől kezdve ebből kapjuk az életünket, és ebből élünk. A kereszténységünk pedig azon múlik, hogy a két mise között hogyan élünk. Ehhez segítség a Szentmise.
Az első Szentmise (elődje) az utolsó vacsorán történt. Jézus akkor mondja először azokat a szavakat, amit azóta is minden pap elmond a kovásztalan kenyér és a bor fölött a Szentmisén: „[…] ez az én testem. [...] Ez az én vérem...” (Mk 14, 22-24); illetve „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19)
Tehát az utolsó vacsora volt az első szentmise, és az első papszentelés, is hiszen az ott lévő 12 apostolnak hatalmat adott arra, hogy megjelenítsék őt az Oltáriszentségbe, a Szentmisében.
Az ApCsel-ben azt olvassuk, hogy a kenyeret házaknál törték meg az első keresztények. Ez a kenyértörés volt maga a Szentmise. Nyilván minden házigazda megtöri a kenyeret, amikor szétosztja a családjának, de ez a fajta kenyértörés, amiről Jézust felismerik az Emmauszi tanítványok az úton.
Isten a 6 napos teremtéstörténetnél a 7. napon megpihent.
Zsidóknál a pihenőnap a „sabbath” volt – a mai szombat. Sabbath, azt jelenti, „elvágni valamitől”. Elvágjuk a hétköznapoktól, megpihenünk egy kicsit. Ez a nap az Úrnak van szentelve. Egyházunk is azt mondja, hogy a vasárnapot és az ünnepnapot Szentmisével, pihenéssel ünnepeld meg.
A vasárnapi szolgai munka a lelkünk, és testünk terhére van, mivel ha nem adjuk meg a kellő pihenést, akkor azt a következő héten a környezetünk is megsínyli. Nyilván vannak olyan foglalkozások, és szakmák, amik vasárnapi munkavégzéssel jár ...
Jézus a hét első napján vasárnap kelt fel – támadt fel a sírból, ettől kezdve a keresztények a hét első napján – vasárnap – ünneplik az Úr napját. Ezért furcsán jön ki, hogy nálunk a vasárnap a török „pazar”-ból kapta a nevét, míg Szovjetunióban – Oroszországban – is a „воскресение” feltámadásból, végig a kommunizmus ideje alatt is – a mai napig.
Ezzel szemben a hétfő, a hétnek fő napja, az első nap. De nekünk keresztényeknek már vasárnap a hét első napja.
Tehát a vasárnap kötelező ünnep, amikor együtt van az egész család. De minden hétköznap is van Szentmise – gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy világszerte az időeltolódás miatt, szinte minden percben, minden órában, a világ valamelyik pontján Szentmisét mutatnak be.
Fontos, és mindennél többet ér, hogy Jézus a szívünkbe költözzön!
Itt helyére kell tenni egy-két dolgot:
Nagyvárosi környezetben könnyű olyan misét találni, ami a kedvünkre való. Megnézhetjük, hogy milyen a templom, milyen a kántor, milyen a pap – hogy prédikál, van e fűtés, milyen a közösség. Sok minden miatt lehet vonzó, de taszító is egy szentmise.
Akkor áll vissza a világ rendje, amikor már nem ezek a fontosak, vagyis hogy mit látok vagy hallok, hanem az, hogy Kivel találkozok, mert ha az Oltáriszentségben találkozom Jézussal, akkor „teljesen mindegy, hogy milyen a köret”.
A papnak a felszentelése révén meg van az a hatalma, hogy szavára lejöjjön közénk az Úr Jézust (Lisieux-i Szent Teréz is megjegyezte: Jó a papoknak, mert szavukra lejön az Isten)
Minden katolikus papnak meg van a saját családfája: tudja melyik püspök szentelte fel. Tudhatja, hogy azt egy másik püspök szentelte fel, azt megint egy másik, és így tovább egészen az utolsó vacsoráig.
A protestáns egyházakban nincs papság, ott lelkészek vannak. Egészen más a szerepük. Ott a közösség vezetése, lelkipásztori feladatok ellátása van, míg nálunk katolikusoknál áldozó papság van, mert az Oltáriszentségben megjelenítjük az Úr Jézust. Tehát nem megismételjük Jézus keresztáldozatát, hanem a jelenbe hozzuk.
Amikor a püspök a papszentelésben kézföltétel és szava által átadja a hatalmat, akkor két dologra kap meghívást: a bűnök alól való feloldozásra és a mise bemutatására.
Istentiszteleten úrvacsorát vesznek, de az nem Krisztus valóságos jelenléte, hanem egy megemlékezés Jézus utolsó vacsorájára, és szenvedésére. Tehát nem szentség, hanem megemlékezés.
Nem véletlen, hogy egy katolikus kápolnába, vagy templomban ég az örök mécses, ami azt jelzi, hogy a tabernákulumban – ami egy kis szekrényke, amiben őrizzük az Oltáriszentséget, – Jézus valóságosan jelen van fizikailag is.
Több eucharisztikus csoda is történt, amikor valóságosan átváltozott a kenyér hússá, a bor pedig vérré. Ilyenkor a Vatikán megbízásából kivizsgálja az ügyet.
A legmegdöbbentőbb eset akkor volt, amikor a valóságosan átváltoztatott Oltáriszentségből egy darabot kivettek és elvitték egy laboratóriumba. Ott odaadták a kutatóknak, hogy mondják meg: – Mi ez? – de nem árultak el róla semmit.
Megállapították, hogy milyen izomrostból áll, milyen vércsoportú, nagyjából milyen idős lehetett az illető. Ami felhívta a figyelmét a vizsgáló professzornak, hogy a sejtek még pulzálnak – lüktetnek, dobognak. Döbbenetes volt számára, ezért rákérdezett: Milyen halottból szedték ki ezt a szívizomrostot, amikor él?
Jézus erről beszélt, amikor ezt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér.” (Jn 6, 41)
Tehát amikor Szentáldozáshoz járulunk, akkor nem ostyáért jövünk ki, hanem Krisztussal egyesülünk. Ilyenkor átlényegülés történik – latinul „transsubstantiatio”. Ezért nem mindegy, hogy ki milyen lelkiállapotban veszi magához az Oltáriszentséget. Súlyos bűnök alól a szentgyónás szentségével tudunk feloldozást kapni, és amikor a megszentelő kegyelmem állapotába kerülünk, akkor már áldozhatunk. Akik nincsenek ebben az állapotban, azok lelki áldozást végezhetnek: kérhetik Isten Szentlelkét, hogy jöjjön Jézus az ő szívükbe is.
Őket is, és azokat is akik még nem voltak elsőáldozók befogadjuk, és kérjük, hogy a kommunióban legyenek velünk. Keresztbe tett kézzel jöjjenek előre, és kapnak áldást. A kisgyerekek a szájuk elé teszik az ujjukat és ezzel jelzik, hogy „csak” áldásért jönnek.
Nem minden áldozás előtt kell gyónni, csak akkor ha valamiféle súlyos bűnt követett el.
De ha valaki méltatlanul veszi magához, az szentségtörést követ el, és kárhozatát veszi magára. Ha nincs felkészülve, és nincs megszentelő kegyelem állapotában az a saját ítéletét eszi és issza.
Szentmisének van egy íve, és a csúcsa a Szentáldozás: Jézus a legnagyobb ajándékot adja, amikor Önmagával táplál. Ezért is készülnek hosszan az elsőáldozásra akár a gyerekek, akár a felnőttek, hogy felfogják mi az alapvető különbség az Oltáriszentség és a sima kenyér között.
SZENTMISE FELÉPÍTÉSE
Keresztvetés
A jobb kezünkkel vetünk keresztet: homlok, szívtájék, bal, majd a jobb váll érintésével. Ez is egy testi kifejezés arra, hogy magunkra vesszük Krisztus keresztjét. Jézus maga mondja, hogy: „aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám.” (Mt 10, 38) Keresztvetéssel már imádkozunk, hiszen valamit az Atya, a Fiú, és a Szentlélek – a Szentháromság nevében teszünk. Ezzel kiragadjuk az eseményt a profán világból, és Isten jelenlétébe helyezzük magunkat.
Az Úr legyen veletek. – és a te lelkeddel….
Bánatima
Minden mise elején tartunk bűnbánatot. Ezt közgyónásnak nevezünk, amikor együtt megvalljuk, hogy követtünk el bűnöket – ez a bocsánatos bűnök alól feloldást ad.
Két fajtája van:
– Gyónom a mindenható Istennek …
– Urunk Istenünk könyörülj rajtunk, mert vétkeztünk ellened …
Mise állandó részei még a Kyrie eleison
„Kyrie eleison! – Uram, irgalmazz!
Christe eleison! – Krisztus, kegyelmezz!
Kyrie eleison! – Uram, irgalmazz!„
– Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket, és vezessen el az örök életre.
– Ámen.
Ezzel zárul a bűnbánati rész.
Ámen
Amen = bizony úgy van; héber szóból származik.
Köze van az anya szóhoz: amikor egy gyermek, egy kis csecsemő az édesanyja karjában fekszik, és simán elalszik, mert bízik benne, hogy nem fogja elejteni.
Amikor mi is kimondjuk, akkor ugyanez a bizalom van Isten felé. Hiszem, hogy úgy van – egyfajta egyetértési jelzés.
Glória
Glória, ami azt jelenti, hogy dicsőség
Megénekeljük Isten dicsőségét, mert a lelkünk már megtisztult a bűnbánat által, és már szabadon tudjuk dicsőíteni: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség ….
Könyörgés
A könyörgést „kollekta” könyörgésnek – összegyűjtött könyörgésnek hívjunk.
Rómában régebben több templomban miséztek, és a bűnbánati cselekedetet külön végezték el, de ezután elindultak egy központi helyre, ahol összegyűltek, és ezzel a könyörgéssel folytatták a szentmisét. Összegyűjtötte az embereket és a kéréseket is.
A bevezetője úgy hangzik: könyörögjünk!
Latin „Orémus” szó fordítása, ami azt jelenti, hogy imádkozzunk – könyörögjünk Istennek
– Érdemes megfigyelni, hogy hányszor szerepel a Szentháromság egy mise alatt.
Már a keresztvetésben, a dicsőségben – hiszen a Atyát, a Fiút, a Szentlelket dicsőítjük,
a könyörgések végén is, és még jó néhányszor…
Ezzel bezárul a bevezető rész, és jön az első nagy rész az Igeliturgia.
Az Ige nem egy szófaj, hanem a logosznak a fordítása. Ekkor a Szentírásból veszünk különböző részeket, és ezeket olvassuk fel: olvasmányt, ünnepi misén és főünnepeken szentleckét is, és evangéliumot. Közte pedig van zsoltár és Alleluja.
Lectió része az olvasmány és a szentlecke
Az ószövetségi könyveket nevezzük olvasmánynak, ezért mindig az Ószövetségből vesszük. A szentlecke valamelyik újszövetségi levélnek, vagy az ApCsel egy részlete.
Az olvasmányt követi a Zsoltár, ami kapcsolódik hozzá.
Általában egy kivonatot olvasunk fel retorikusan; válaszolgatósan, felelgetősen.
Mindig van egy felolvasó, és annak egy visszatérő sorát ismétli meg mindenki.
Szentlecke után jön az Alleluja, ami héberül „hallelujah(ve)” ami azt jelenti, hogy dicsérjétek Istent! Az olvasmányokat ülve, de ezt már állva szoktuk énekelni, és szintén állva hallgatjuk meg az evangéliumot.
Evangélium után jön a homília, más néven prédikáció, szentbeszéd.
Lehet az evangéliumnak, az aznapi ünnepnek a kifejtése, valami erkölcsi egzaltációs buzdítás.
Sajnos a választások idején a politika is előszokott fordulni. Pedig a pártok jönnek-mennek, míg Jézus marad – középen a Golgotán.
Prédikáció után jön a Hiszekegy, de az csak a főünnepeken van. Ez a „Credo”.
Hiszekegyben megvalljuk: igen, én hiszem az Atyát, a Fiút, a Szentlelket, az Egyházat, az örök üdvösséget és a bűnök bocsánatát.
Két fajtája van, az Apostoli Hitvallás, és a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás, ami sokkal hosszabb, mert későbbi keletkezésű. Az egyháznak ekkor kellett egzakt pontossággal megfogalmaznia a hitét, amikor valamelyik hit tételt támadás érte.
Egyetemes könyörgések
Azért egyetemes, mert mindenkiért imádkozunk benne, egyfajta sorrend szerint. Általában:
pápáért, püspökökért, papokért, egyházért, különböző szükségben szenvedőkért, és az elhunytakért.
Ezzel lezárul az Igeliturgia és jön az Áldozati Liturgia
Eddig a központban az ambó – olvasóállvány volt, hiszen itt olvastuk fel az olvasmányt, szentleckét, zsoltárt, evangéliumot, innen hangzik el a prédikáció, az egyetemes könyörgés, minden.
Innen átkerül át a figyelem a központba, az Oltárra, ami a II. Vatikáni Zsinat óta szemben van a hívekkel. Korábban háttal állva latinul misézett a pap, és mint egy közvetítő volt jelen Isten és a nép között. II. Zsinat pedig kimondta, hogy legyen kommunió, legyen közösség a keresztények összejövetele, ezért az oltárt kifordították szembe a néppel.
Az oltár felszereltsége:
Általában szokott rajta lenni egy virág, két gyertya, és a feltétel egy feszület, ami arra utal, hogy itt Krisztus keresztáldozatáról van szó, illetve egy miséző könyv.
A két gyertya Jézus Krisztus két természetét szimbolizálja: valóságos Isten és valóságos ember. Ez is egy hitvallás.
Az oltár lehet fa, márvány vagy bármilyen más anyagú, ami méltó hozzá, tehát ne csak egy kis asztalka...
Az áldozati liturgiához tartozik a kehely, két kis kancsócska, kézmosótál, ostya, ami már fel van szeletelve kis ostyákra. De lehet egy nagy ostyalap vagy kovásztalan kenyér is, de ha azt ott kell szétszedni az morzsálódik, így már előre fel van vágva, ami könnyebbé teszi az Oltáriszentség kiosztását. Illetve tartozéka még a bor és víz.
Misebor: a must, amikor forrásnak indul, attól kezdve semmit nem adnak hozzá. (Legtöbbször száraz bor, mert azt nem lehet pancsolni.)
Felajánlás
A felajánló ének, ami alatt a hívek, vagy ministránsok az oltárhoz hozzák a kenyeret, a bort és a vizet. A pap közben szépen megterít és elmond egy imát.
Felajánló könyörgés, áldozati imádság egy hármas párbeszéddel kezdődik:
– Az úr legyen veletek
– és a te lelkeddel
– emeljük fel a szívünket
– felemeltük az Úrhoz
– adjunk hálát Urunknak Istenünknek
– méltó és igazságos
Bűnbánatban már megtisztultunk a mise elején.
Az evangélium után azt szokta mondani a pap, hogy: „az evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára.”
Ez azért van, mert Jézus azt mondta: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.” (Jn 15, 3) Tehát ha az isteni tanítást hallgatjuk, az is tisztít bennünket.
Az áldozati imádságot „prefációnak” hívják. pre-facere = előkészíteni.
Előkészíti magát az átváltoztatáshoz. Ennek a preparációnak több fajtája van: vasárnapi, hétköznapi, vértanúk miséjére való stb., – néha meg van szabva melyiket kell választani.
Erre Sanctus a válasz, ami a Szentmise állandó (4.) része – Kyrie, Glória és Credo után:
„Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene. Dicsőséged betölti a mennyet és a földet. Hozsanna a magasságban. Áldott, aki jön az Úr nevében. Hozsanna a magasságban.”
Ahogy annak idején bevonult Jézus Jeruzsálembe (Mt 21,9), úgy vonul be, és lesz jelen közöttünk az oltáron; ezért a Sanctus végén megszólal a csengő, és le is térdelünk
Csengő
Képzeljünk el egy nagy templomot, ahol még nem volt kihangosítás és háttal miséztek latinul. Aki hátul ült keveset vagy egyáltalán nem látott, és nem hallott semmit, de a csengő jelezte, hogy most kell letérdelni, mert most fog a pap szavára közénk jönni az Úr Jézus.
A három csengés pedig figyelmeztetett, hogy most kell feltekinteni. Azért mutatja fel a pap az Oltáriszentséget, a kenyeret és bort, illetve már Jézus Testét és Vérét, hogy nézzünk fel rá; hiszen boldog, aki fel tud tekinteni Rá.
Ezzel kifejezzük a tiszteletünket, de aki nem tud letérdelni, mert szűk a hely, vagy fáj a térde, az álljon fel nyugodtan.
Záró doxológia
Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké….
Itt is előkerül a Szentháromság, amire szintén Ament mondunk. Ennek az Ámen-nek kell a leghangosabbnak lennie, hiszen ez a hitvallásunk. Hisszük, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben,- ezért hajtunk térdet amikor belépünk egy templomba, de nem az oltár felé, hanem Krisztus felé aki ott van a tabernákulumba.
Ámen, igen, valóban Tiéd a dicsőség.
Áldozás szertartás
Úr imájával, a Miatyánkkal kezdődik.
Jézus azt mondta az egyik tanításában: „Amikor áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb testvéreddel, és akkor térj vissza, és vidd fel ajándékodat!” (Mt 5, 23-24) Vagyis Jézus elküld a templomból addig, amíg békétlenség van a szívünkben. A vallásos élet nem tudja helyettesíteni az emberi szeretetet. Először ezt meg kell vívni.
A Miatyánk végén elhangzik:
– Köszöntsétek egymást a béke jelével.
– Legyen békesség köztünk mindenkor.
Tehát mindenki mindenkivel kibékül.
Erre kétféle szokás van: Az egyik, amikor az imádság után mindenki kezet fog a mellette levővel. Másik, amikor már az imádság alatt megfogjuk egymás kezét, ezáltal mindenki mindenkivel kezet fogott. Ezzel meg volt a közös kibékülés
Agnus Dei (Utolsó állandó rész)
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk.
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk.
Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: adj nekünk békét.
Isten báránya azt jelenti, hogy Jézus, amikor keresztre ment pont abban az órában halt meg, amikor a húsvéti bárányt áldozták fel. Csakhogy a Zsidókhoz írt levélből tudjuk, hogy lehetetlen, hogy a bakok és a bikák vére bűnöket töröljön el, mert csakis Jézus Krisztus Vére törölheti el. Ő volt azaz ártatlan áldozat, akinek meg kellett halnia a mi bűneinkért, ezért mondjuk, hogy Ő az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nem a szőnyeg alá söpri, nem felhántorgatja, hanem elveszi, ha odaadjuk Neki. (Ehhez kell a bűnbánat)
Keresztelő Szent János mutatott Rá: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)
Erre válaszolunk a százados szavaival:
Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.
Az evangéliumban szereplő százados a szolgájáért járt közbe, de mi magunkra vesszük, hogy megfogunk gyógyulni, ha Krisztust a szívünkbe fogadjuk. De már akkor is, ha csak egy szót szól, mert az is elég nekünk. Ez az igazi alázat kifejezése.
Áldozás alatt áldozási éneket énekelünk. A végén szokott lenni egy szent csend, és utána egy könyörgés, majd a befejezés, ami egy áldás.
Áldás
Isten jóakaratának a lehívása a másik emberre. Istent kérjük, hogy halmozza el áldásával az illetőt.
„Áldjon meg téged az Úr!” – ez mindig pozitív.
Amikor azt mondjuk pl.: „Legyen szép napod”, az is egy áldás.
Még a pogányok is szokták mondani „Áldjon az Isten!” vagy „Áldásom rád.” – ez mindig egy jókívánság.
Szentmise végén elhangzik:
– Az Úr legyen veletek. – És a te lelkeddel.
Pap megáldja a népet, és azt mondja:
– A szentmise véget ért, menjetek békével. – Istennek legyen hála.
Ez nem azt jeleni, hogy hála Istennek vége, alig bírtuk kivárni a végét, hanem azt, hogy „De jó, hogy részt vehettünk rajta!”
Valahol úgy is mondják: – A szentmise áldozatot bemutattuk, menjetek békével.
Néha hozzátesszük: Küldetésetek van, menjetek békével
„Ite, missa est!” – „Menjetek küldetés van!”
A kivonulási ének zárja le az egész szentmisét.
