Ez az oldal Báta gazdag történelmi múltjába szeretné bevezetni az olvasót. Báta már a bronzkortól lakott volt, majd a kelták által az Öreghegyen létrehozott teraszos oppidum a környék egyik legnagyobb erődített települése volt. A leghíresebb keltakori lelet a szakirodalomban bátai vadkanként nyilvántartott tömör bronz szobrocska, mely ma a Nemzeti Múzeumban látható.
A honfoglalást követően a magyarokat kísérő török nyelvű nomád nép, a besenyők telepedtek meg itt. A település neve is nagy valószínűséggel tőlük származik, hiszen török nyelven Báta, mocsaras, vízjárta helyet jelent. Báta első írásos említése Bátatő alakban a pécsváradi apátság 1015. évi privilégium levelében szerepel. Neve alapján a Báta folyó, azaz a Sárvíz tövében, torkolatában feküdt.
A történeti hagyomány úgy tartja, hogy a környéken élő félpogány besenyők megtérítésére alapította Szent László király 1093-ban a bátai bencés apátságot. Másik középkori temploma a Szent Margit tiszteletére szentelt plébániatemplom a 12. században épülhetett. A falu a 14. század közepén került a pécsváradi apátságtól a bátai apátság tulajdonába, s innentől viseli Bátatő helyett a Báta nevet.
A középkori bátai apátságot Szent Vér ereklyéje tette országszerte híressé, amelyet a magyar királyok is gyakran kerestek fel. Két fő búcsúja volt Úrnapján és Szent Mihály ünnepén, amelyhez országos jelentőségű vásárok kapcsolódtak. Búcsúkiváltsággal Zsigmond király kérésére IV. Jenő pápa látta el 1434-ben.
1441-ben Hunyadi János a bátai apátság közelében verte szét a fellázadt bárók csapatát. Ettől kezdve a Hunyadi család is nagy tisztelője lett a Szent Vérnek. 1526. augusztusában II. Lajos király a csatába indulás előtt az apátságban gyónt és áldozott utoljára. A végzetes mohácsi csata után a török sereg Bátát érintve vonult a hadiúton Buda irányába, s az apátságot és a mezővárost is felgyújtotta.1529-ben ismét felégette, majd 1539-ben egy portyázó török csapat véglegesen elpusztította. Többé a bencések nem tértek vissza.
A török háborúk idején a megmaradt lakosság a Duna árterében keresett menedéket. A hagyomány szerint hat bátai család vészelte át ezt az időszakot. A Rákóczi-szabadságharc alatt a rácok is felégették Bátát, de a 18. század első évtizedétől lakossága egyre gyarapodott. Az 1700-as évek elején telepedtek be a reformátusok, a falu alsó részére az Alszögbe. A katolikusok részére Kollonich Zsigmond bécsi érsek és bátai apát építtetett új templomot, melyet 1743-ban szenteltek fel. Ezt követő években épült a reformátusok első imaháza is. Az 1828-as országos összeírás szerint Báta tiszta magyar település volt.
A 19. század elején a gyakori árvízkárok miatt egyre gyakrabban sürgették a bátaiak a Duna szabályozását, amely 1820-ban kezdődött és 1872-ben fejeződött be a védgáttöltés elkészültével.
Az 1848-as szabadságharc idején a császári seregek ismét porig égették a települést, de a lakosság szerencsésen megmenekült és újjáépítette a falut. Az alszögi iskola 1805-ben létesült két tanteremmel. A fölszögi régebbi iskolát egy tanteremmel és tanítói lakással 1879-ben, az újabbat szintén egy tanteremmel és tanítói lakással 1891-ben építették fel. A fölszögi állami óvoda 1909-ben nyílt meg, az alszögi egy évvel később. A falun végighaladó mintegy 4 km hosszú utcát 1890 körül kövezték le. Az 1901-es népszámlálás adatai szerint már több mint négyezren éltek Bátán. 1913-ban kőhíd és kövesút épült a kompkikötőig, mely összekötötte Bátát Szeremlével. Az első és a második világháború sok hősi halottat követelt. Nekik állít emléket a község központjában álló hősi emlékmű. Az egykori bátai apátság helyén 1939-ben épül fel a Szent Vér templom, mely ma jelentős búcsújáróhely.
Erről az oldalról Báta történetével kapcsolatos írásokat, tanulmányokat nyithat meg az olvasó.
